Öt nappal a halál után: Hazatérés

           Édesanyám egy hatalmas táblával várt, amire a nevem volt színes betűkkel felfirkantva. Anyám mellett legjobb barátom Jongdae állt és szinte magából kifordulva mosolygott.
Hogy tudtak ennyire boldogok lenni, mikor én majd szétszakadtam belülről?

     Barátom izgatottan ugrott a nyakamba, láttam rajta az igyekezetet, hogy együtt érezzen és elmondja, mennyire sajnálja, de nem bírta. Ehelyett magához vont ellopva anyám elől az első ölelés jogát és szorított amennyire csak ereje tellett.
Szomorúságom eluralkodott rajtam még jobban, Dae testét magamhoz szorítottam, majd hamarosan könnyeimmel áztattam el finomanyagú ruháját.
- Sajnálom Baek, mindent megteszek majd, hogy újra mosolyogni lássalak!
- Kicsikém – anyukám arcomhoz nyúlt és letörölte könnyeim, védelmezőn magához ölelt, mint mikor picinek biciklivel elestem és lehorzsoltam a térdemet. Nyugtatón suttogta, hogy meggyógyul és elmúlik, csak egy baj volt, ez nem egy bőrfelület, ami ha felszakad, egy idő után eltűnik.
- Kitakarítottam a szobádat, minden olyan, mint mikor elmentél. Mit csináljon neked anya? – kettőt hátrébb léptem.
- Sajnálom, de nekem ez most nem megy. Kérhetném, hogy ne nagyon szóljatok hozzám? Nagyon jó látni benneteket meg minden, de idő kell… és nyugodtan csinálj azt, amit szeretnél, nem hiszem, hogy sokat tudnék most enni a kedvencemből - anyukám csalódott arca még jobban a szívembe mart, de nem tehettem róla.
Fájt a létezésem, a testi kontaktusokra meg még nem voltam felkészülve.

**********
Ahogy telt múlt az idő régi barátok, ismerősök szivárogtak elő a fal minden repedéséből. Mindenki kíváncsi volt rám, hogy mi történt. Jól vagyok-e?
Anyám leszarta a kérésem, ami miatt kicsit dühös is voltam rá, de megértettem az ő nézőpontját is.
Nem akarta elviselni a helyzetet, hiszen ki akarná a saját gyermekét a halállal táncolni látni? Többet keltem a kórházban, mint otthon, szinte kibérelt helyem volt az ápolók már név szerint ismertek.
Mindezek ellenére hálás voltam neki, mert ő erős volt a legrosszabb pillanatokban is, mikor az éjszaka közepén egy hatalmas kést szúrtam csuklómba, nem törődve azzal, hogy mindent összekoszolok bíborvörös véremmel.
Aznap éjjel enyhe kiszáradást is diagnosztizáltak nálam és súlyos vérveszteségem volt, de még mindig kevés volt a halálhoz.
A pszichiáter gyógyszeres kezelést írt fel, miután hetekig nem bírt szóra bírni.
Megígértem anyának, hogy szedni fogom a kis bogyókat, de minden nap csak lehúztam egyet a wcn.
Dylan nem engedné, hogy ilyen hülyeségekkel tegyem tönkre az egészségem.
Két dolgot tartottam lehetségesnek, az egyik az öngyilkosság volt, de bebizonyosodott, hogy túl gyáva vagyok hozzá.
A másik lehetőség pedig a felejtés volt, amit kellő akarattal eltudnék érni, de még nem álltam készen a változásra.
Anya szerint szükségem van a barátaimra, akiknek kibeszélhetem a bajaim nehogy teljesen elvesszek a depressziómba.
Én csak magányra vágytam, így is elég volt a pszichiáter, aki folyton csak nyaggatott, azt sem bántam volna, ha egy időre megnémulok, csak maradjak távol minden lénytől. Egyedül a macskámnak engedtem, hogy körbe hízelegjen, talán ő volt számomra a legnagyobb vigasz. Nem kérdezett, nem szólt közbe, nem csinált semmit csak feltétel nélkül szeretett, ahogy Dylan is.

A monotonitás jellemezte napjaim, feküdtem az ágyban magamba tuszkoltam egy tál gabona pelyhet és visszamentem a szobámba.
Ez is olyan nap volt, mint a többi, ám anya nem várt „meglepetéssel” rukkolt elő. Egy olyan ember látogatott meg, akit azt hittem örökre elvitt a hírnév nem mellesleg a szakításunk óta soha többet nem akartam látni, de mégis ő volt az egyetlen, aki bármikor megtudott nevettetni.

              Vacak ötleteid vannak anyukám…